A magyar Cigányország

2013. február 5., kedd

Többeknek

Kedves látogatók, nagyon sokan olvastátok A mélyszegénység otthonában című bejegyzésemet, és többen felajánlották segítségüket a csenyéteieknek, konkrétan a Balogh-családnak. Kérlek, hogy keressetek meg a Facebookon, ahol Hell Nagy István néven lehet megtalálni.

Segíteni sem olyan nagyon könnyű, de valamit kifundálunk.
Köszönöm a kommenteket és a privát üzeneteket.

Hell István

*

Folyt. köv.

A magyar Cigányország című riportsorozatom támogatható a Raiffeisen Bank

12037001-01346739-00100005

számú számlájára való utalással, külföldről (IBAN) pedig a

HU83 1203 7001 0134 6739 0010 0006

számon.

2012. december 12., szerda

Reportageserie über extreme Armut von Roma in Nordostungarn, Teil 1

http://pusztaranger.wordpress.com/2012/12/12/reportageserie-uber-extreme-armut-von-roma-in-nordostungarn-teil-1/

http://ciganyorszag.blogspot.hu/2012/12/a-melyszegenyseg-otthonaban-balogh.html

tags: Adám Csillag, Armut, Cserehát, István Hell, Ostungarn, Roma, Selbsthilfe

Der erste Teil einer geplanten Reportageserie von István Hell über die Lebensumstände von Roma in extremer Armut in Nordostungarn. Hell ist Lehrer und Blogger, er beschäftigt sich seit vielen Jahren mit der Situation der Roma in Ungarn und unterrichtet derzeit am Roma-Gymnasium in Sajókaza.

István Hell: Im Haus der tiefen Armut,

9.12.2012

(Übersetzung PR, gekürzt und teils zusammengefasst)

Der Roma Zoltán Balogh [zufällig ein Namensvetter des für die Romaintegration zuständigen Superministers für Humanressourcen], 57, lebt mit seiner (…) jungen Frau Gizella und zwei kleinen Töchtern in einem noch nicht fertig gestellten Haus aus Ästen, Erde, Teppich- und Folienstücken in Csenyéte, einem der ärmsten Dörfer der Gegend Cserehát im Komitat Borsod-Abaúj-Zemplén.

István Hell lernte die Familie Balogh diesen Herbst im Rahmen eines Dokumentarfilmprojekts mit dem Regisseur Ádám Csillag kennen; damals wohnte sie noch in einem aus Abfällen gebauten Zelt:

Angesichts des bevorstehenden Wintereinbruchs begann Balogh mit dem Bau der Hütte aus Ästen, die Zwischenräume füllte er mit Erde auf:

Während des Baus wurde die Hütte mehrfach vom Regen durchweicht; Baloghs Lohn vom staatlichen Beschäftigungsprogramm reichte nicht für den äußeren Verputz der Hauswände und den Bau eines Kamins, und seit Anfang Dezember herrschen Kälte und Schnee. Balogh behalf sich mit Lehm aus einem verfallenen Haus, den er mit dem Schubkarren ankarrte und durch Aufweichen und Treten wieder verwendbar machte; die Wände dichtete er mit gebrauchten Teppichstücken und Plastikfolie ab.

Möbel besitzt die Familie keine, aber in den Raum von 8-9 Quadratmetern würden auch keine hineinpassen, er ist mit dem Doppelbett und dem alten Eisenofen völlig ausgefüllt.

(Balogh:) “(…) Ich bin aus Hernádnémeti, und habe seit meinem 13. Lebensjahr bis zur Wende immer gearbeitet, (…) zuletzt in der Schraubenfabrik in Onga, bis zu ihrer Schließung. Seither habe ich keine ständige Arbeit, nur im öffentlichen Beschäftigungsprogramm oder Gelegenheitsarbeiten. In Hernádnémeti habe ich auch bei der Gemeinde gearbeitet, war Brigadeführer, und das bin ich auch hier in Csenyéte. Davon leben wir, und von dem bißchen Kindergeld. (…) [Balogh erzählt seine familiäre Vorgeschichte, zwei Ehen und Kinder; bevor er mit seiner jetzigen Frau zusammenkam, wohnte er unter beengten Verhältnissen bei seiner erwachsenen Tochter im Dorf.] Es war nie Geld da für irgendwas. Ich musste Hunderter Nägel, Zweihunderter Nägel und Krampen kaufen, (…) Rigipsplatten für die Decke, damit die Wärme nicht entweicht. (…) Und ich bin auch nicht ganz gesund, hatte eine Operation an der Wirbelsäule, bräuchte auch Geld für Medikamente, für Windeln, für Essen, aber es ist eben keines da. Es wäre gut, neben dem Haus noch ein anderes von vier Quadratmetern zu bauen, aber dafür bräuchte ich viel Geld: Für Zement, Kalk, Sand, für alles.”

Gizi, seine Frau, sagt, sie werden nie reich sein, aber das mache nichts. Sie wünscht sich nur, ihre Kinder gut erziehen zu können, sie in die Schule schicken zu können, sie sauber zu halten und immer Essen für sie zu haben. Denn heute, obwohl schon früher Nachmittag, haben sie noch nichts gegessen. „Was kochen Sie heute?”, frage ich den Mann, der aus Ästen auch einen “Kühlschrank” neben dem Haus gebaut hat, um dort das Fleisch aufzubewahren, wenn sie welches haben. “Na ja… irgendwelche Kartoffeln wohl”, sagt Balogh. „Und wo sind die Kartoffeln, die sie kochen wollen?”, frage ich weiter. Aber darauf antwortet er nicht, sondern sieht mir nur stumm in die Augen, als wolle er sehen, welchem von uns beiden zuerst die Tränen kommen.

Unterstützung für István Hells Reportageserie “A magyar Cigányország” (“Das ungarische Zigeunerland”) an die ungarische Raiffeisen Bank 12037001-01346739-00100005, IBAN: HU83 1203 7001 0134 6739 0010 0006.

Nach der Veröffentlichung auf Hells Blog schickte eine in Österreich lebende Frau der Familie Balogh 100 EUR, die das Geld – wenn sie es nicht für Essen verwenden – für den Weiterbau des Hauses verwenden möchten. Video von der Geldübergabe:

http://www.youtube.com/watch?v=Z0huxw9edks

2012. december 8., szombat

A mélyszegénység otthonában

– Balogh Zoltánnak hívnak, 57 éves vagyok – mondja Balogh Zoltán 57 éves cigány ember Csenyétén, aki fiatal, 16-17 évesnek látszó feleségével, Kuru Gizellával és két kislányával egy valójában még el sem készült, ágakból, földből, szőnyeg- és fóliadarabokból épült házban lakik a magyar Cigányország egyik legszegényebb falujában, Csenyétén, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Csereháton.

Baloghékat az idén ősszel ismertem meg, amikor kollégáimmal – Csillag Ádám rendező-operatőrrel, Galkó Balázs színművésszel és Király Zoltánnal, aki a hangtechnikát kezelte – a Gyermekétkeztetési Alapítvány megbízásából kis dokumentumfilmeket forgattunk több észak-magyarországi településen a szegénységről és a mindennapos éhezésről. Baloghék akkor még nem is a töméses kunyhóban laktak, hanem egy hulladékokból összeeszkábált sátorban, talán másfél-két négyzetméteren a csenyétei domboldalon.

Közeledett a hideg idő, a sátorban nem maradhattak, ezért kezdtek el egy vékony ágakból összeszegelt és az ágak közét földdel feltöltött úgynevezett töméses kunyhót építeni.

Az épülőfélben lévő kunyhó többször megázott, a férfi közmunkájából a kémény és a falak külső vakolására már nem jutott pénz, és december elejére leesett a hó, és beállt a hideg. Nem volt mit tenni, a kéményt egy összedőlt házból odatalicskázott vályog újrataposásával ragasztották be, a házat pedig használt szőnyegdarabokkal és fekete fóliával burkolták. Bútoruk nincs, de nem is férne el a 8-9 négyzetméteres „szobában”, ahol minden helyet elfoglal egy dupla ágy és egy valahonnan beszerzett vaskályha.

– Az első feleségemtől hét gyerekem született, de az asszonynak megbetegedett a szíve. Megműtötték Debrecenben, pacemakert kapott, de fél év múlva mégis meghalt fiatalon – mondja Balogh. – Én hernádnémeti születésű vagyok, 13 éves korom óta dolgoztam egészen a rendszerváltásig. Hét éves voltam, amikor az anyám meghalt rákban, 37 évesen. Heten voltunk testvérek mi is. A hernádnémeti keverőben dolgoztam, takarmányokat, tápokat kevertünk, ott voltam leadó. Ott voltam vagy három évig, onnan kerültem át a hidászokhoz, a hídépítőkhöz Mezőcsátra, ott is lenyomtam nyolc évet. Még akkor fiatal voltam, nőtlen. Onnan kerültem aztán az ongai csavargyárba, és ott voltam egészen végig, amíg be nem zárták a gyárat. Azóta igazi állandó munkám nincs, csak ez a közmunka vagy alkalmi munkák. Hernádnémetiben is az önkormányzatnál dolgoztam, brigádvezető voltam, és itt, Csenyétén is brigádvezető vagyok. Ebből élünk, meg a kis családi pótlékból.

– Megnősültem én az első feleségem halála után, de nem egyeztünk az asszonnyal, úgyhogy szét is mentünk hamarosan. Aztán egy ismerősömnél laktam a hernádnémeti cigány telepen, ott sem volt saját házam. Ide jöttem aztán lakni a lányomhoz, de náluk is gyerekek vannak, nem nagyon volt helyem. Ez a feleségem akkor még kislány volt, iskolás. Elkezdett hozzám járni, mosott rám, nem jól érezte magát otthon a szüleinél, így jöttünk aztán össze. Hiába mondtam neki, hogy én már öreg vagyok hozzá, még ő csábított el engem. Azt mondta, hogy szeret. És így élünk itt két gyerekkel. Ezért is kellett felépítenem ezt a kunyhót, ezt a kis házat.

– Csak hát sose volt pénz semmire. Százas szöget kellett venni, kétszázas szöget, ácskapcsot. Gipszkartont is vettem a plafonra, hogy ne menjen el a meleg, de rosszul rakták fel ezek a fiatalok, én meg éppen nem voltam itthon, azt majd újra kell csinálni. Én sem vagyok teljesen egészséges, gerincműtétem volt, gyógyszerre is kellene pénz, pelenkára, ennivalóra is, de hát nincs. Jó volna még felhúzni e mellé egy másik helyiséget, egy négyszer négy métereset, de ahhoz sok pénz kellene: cement, mész, homok, minden.

Balogh Zoltán felesége, Gizi azt mondja, ők sohasem lesznek gazdagok, de nem baj. Azt szeretné, ha a gyerekeit szépen nevelhetné, iskolába járatná, tisztán tartaná, és mindig tudna nekik enni adni. Mert ma még, noha kora délutánra jár az idő, nem ettek. „Mit főznek ma?” – kérdezem a férfitól, aki faágakból egy „hűtőszekrényt” is épített a ház közelében, hogy oda tegyék majd a húst, ha lesz. „Hát... majd főzünk valami krumplit” - mondja Balogh. „És hol van az a krumpli, amit majd megfőznek?” – kérdezem tovább. De erre már nem válaszol, csak néz a szemembe némán, mintha azt próbálgatná, hogy melyikünk sírja el előbb magát.