A magyar Cigányország

2012. december 8., szombat

A mélyszegénység otthonában

– Balogh Zoltánnak hívnak, 57 éves vagyok – mondja Balogh Zoltán 57 éves cigány ember Csenyétén, aki fiatal, 16-17 évesnek látszó feleségével, Kuru Gizellával és két kislányával egy valójában még el sem készült, ágakból, földből, szőnyeg- és fóliadarabokból épült házban lakik a magyar Cigányország egyik legszegényebb falujában, Csenyétén, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Csereháton.

Baloghékat az idén ősszel ismertem meg, amikor kollégáimmal – Csillag Ádám rendező-operatőrrel, Galkó Balázs színművésszel és Király Zoltánnal, aki a hangtechnikát kezelte – a Gyermekétkeztetési Alapítvány megbízásából kis dokumentumfilmeket forgattunk több észak-magyarországi településen a szegénységről és a mindennapos éhezésről. Baloghék akkor még nem is a töméses kunyhóban laktak, hanem egy hulladékokból összeeszkábált sátorban, talán másfél-két négyzetméteren a csenyétei domboldalon.

Közeledett a hideg idő, a sátorban nem maradhattak, ezért kezdtek el egy vékony ágakból összeszegelt és az ágak közét földdel feltöltött úgynevezett töméses kunyhót építeni.

Az épülőfélben lévő kunyhó többször megázott, a férfi közmunkájából a kémény és a falak külső vakolására már nem jutott pénz, és december elejére leesett a hó, és beállt a hideg. Nem volt mit tenni, a kéményt egy összedőlt házból odatalicskázott vályog újrataposásával ragasztották be, a házat pedig használt szőnyegdarabokkal és fekete fóliával burkolták. Bútoruk nincs, de nem is férne el a 8-9 négyzetméteres „szobában”, ahol minden helyet elfoglal egy dupla ágy és egy valahonnan beszerzett vaskályha.

– Az első feleségemtől hét gyerekem született, de az asszonynak megbetegedett a szíve. Megműtötték Debrecenben, pacemakert kapott, de fél év múlva mégis meghalt fiatalon – mondja Balogh. – Én hernádnémeti születésű vagyok, 13 éves korom óta dolgoztam egészen a rendszerváltásig. Hét éves voltam, amikor az anyám meghalt rákban, 37 évesen. Heten voltunk testvérek mi is. A hernádnémeti keverőben dolgoztam, takarmányokat, tápokat kevertünk, ott voltam leadó. Ott voltam vagy három évig, onnan kerültem át a hidászokhoz, a hídépítőkhöz Mezőcsátra, ott is lenyomtam nyolc évet. Még akkor fiatal voltam, nőtlen. Onnan kerültem aztán az ongai csavargyárba, és ott voltam egészen végig, amíg be nem zárták a gyárat. Azóta igazi állandó munkám nincs, csak ez a közmunka vagy alkalmi munkák. Hernádnémetiben is az önkormányzatnál dolgoztam, brigádvezető voltam, és itt, Csenyétén is brigádvezető vagyok. Ebből élünk, meg a kis családi pótlékból.

– Megnősültem én az első feleségem halála után, de nem egyeztünk az asszonnyal, úgyhogy szét is mentünk hamarosan. Aztán egy ismerősömnél laktam a hernádnémeti cigány telepen, ott sem volt saját házam. Ide jöttem aztán lakni a lányomhoz, de náluk is gyerekek vannak, nem nagyon volt helyem. Ez a feleségem akkor még kislány volt, iskolás. Elkezdett hozzám járni, mosott rám, nem jól érezte magát otthon a szüleinél, így jöttünk aztán össze. Hiába mondtam neki, hogy én már öreg vagyok hozzá, még ő csábított el engem. Azt mondta, hogy szeret. És így élünk itt két gyerekkel. Ezért is kellett felépítenem ezt a kunyhót, ezt a kis házat.

– Csak hát sose volt pénz semmire. Százas szöget kellett venni, kétszázas szöget, ácskapcsot. Gipszkartont is vettem a plafonra, hogy ne menjen el a meleg, de rosszul rakták fel ezek a fiatalok, én meg éppen nem voltam itthon, azt majd újra kell csinálni. Én sem vagyok teljesen egészséges, gerincműtétem volt, gyógyszerre is kellene pénz, pelenkára, ennivalóra is, de hát nincs. Jó volna még felhúzni e mellé egy másik helyiséget, egy négyszer négy métereset, de ahhoz sok pénz kellene: cement, mész, homok, minden.

Balogh Zoltán felesége, Gizi azt mondja, ők sohasem lesznek gazdagok, de nem baj. Azt szeretné, ha a gyerekeit szépen nevelhetné, iskolába járatná, tisztán tartaná, és mindig tudna nekik enni adni. Mert ma még, noha kora délutánra jár az idő, nem ettek. „Mit főznek ma?” – kérdezem a férfitól, aki faágakból egy „hűtőszekrényt” is épített a ház közelében, hogy oda tegyék majd a húst, ha lesz. „Hát... majd főzünk valami krumplit” - mondja Balogh. „És hol van az a krumpli, amit majd megfőznek?” – kérdezem tovább. De erre már nem válaszol, csak néz a szemembe némán, mintha azt próbálgatná, hogy melyikünk sírja el előbb magát.